ökológia

Az ökológiai mozgalom fejlődéstörténete

Napjainkban az emberek élete /vegetálása/ kétféle módon történik:

Az első kategóriába tartozókra – KULTÚRPRIMITIVIZMUS ELLEN LÁZADÓK – a tengődésszerű élet mellett (közös ismertető jegye a két kategóriának) jellemző az, hogy reálisan felmérték ezen áldatlan állapot valódi okát és a felismerésük eredménye áldozatokkal terhes, céltudatos tettekben mutatkozik meg, hiszen a csapás következményét tevékenységük ellenhatásával próbálják lokalizálni.

Ezzel szemben a második kategória tagjai – KULTÚRPRIMITÍV MOCSÁR – az előbb említett közös jellemvonásnak talajából fakadt cselekvési módja eltérő képet mutat az előző típusétól. Az a fajta tudatos tényfelmérésből adódó előrelátás, – nevezhetjük bátran látnoki képességnek is -, sajnos teljes egészében hiányzik belőlük. FEJLŐDÉSKÉPTELENEK, illetve mélyen szunnyad a tudat alatti értelmük tekervényes labirintusában

Elérkeztünk a kategóriaváltás, vagyis a második kategóriába történő átlépés lehetőségének a gondolatához, a tudati alá- és fölévetődés alternatíváihoz. Tudati alávetődés alatt az első kategóriából a másodikba történő lesüllyedést értjük – DEKADENS DEGRADÁCIÓT. Oka az, hogy egyesekben megrendül az emberi faj fennmaradásába vetett hit, és meggyőződéssé válik bennük: a környezetszennyezés, a nukleáris háború veszélye pontot fog tenni az emberiség történetére. E meggyőződés eredményeként úgy ítélik meg a helyzetet, fölösleges bármit is csinálni, a Véghez vezető út utolsó szakaszához ért az emberiség. Szerencsére az ilyetén lemorzsolódás viszonylag csekély, mert ha tömegméretet öltene, akkor a cselekvők nélkül maradt emberiség sorsa e dekadens irányzat elmélete szerint történne.

Tudati fölévetődésnek a második kategóriából az elsőbe való felemelkedést nevezzük. A kiváltó ok lehet egyszerű és összetett aszerint, hogy a saját kárán tanuló egyszeri ember, illetve a más kárán okuló kétszeri ember felismerése az első lépés a megvilágosodás útján. Sok egyén esetében speciális beavatkozás szükséges a szemükön lévő hályog lehullásához. A Föld egyensúlyi rendszerében megjelent egyirányú természetátalakítási folyamat a hatás-ellenhatás törvényét hívta életre. Kialakult egy rendkívül termékeny táptalaj azon egységek körében, akiknek kevésnek bizonyult a technikai civilizáció önhitten egoista világszemlélete. Szakítva a kultúrprimitivizmus mocsarában való lesüllyedéssel, az emberek genetikai kódjában szunnyadó természeti lény a kapcsolat újbóli felvételét kereste a körülvevő MINDENSÉGGEL. Ösztönös indíttatású próbálkozásaik nyomát kezdetben a természet titkainak a kifürkészésével csillapították.

E KUTATÓKNAK két válfaja különíthető el: Az első csoportba tartozó GYŰJTŐKRE ma sokan ellenszenvvel gondolnak, pedig szükséges úttörői voltak a feltárás korának. Gyűjtőszenvedélyükből sarjadt áldozatos munkájuk viszonylag kismértékű pusztítással járt együtt, melyet messze fölülmúlt a tevékenységük nyomán keletkezett tudományos érték. /Ez addig volt érvényes, míg csoportosulásaikban dominánssá nem vált az anyagi haszonra való törekvés elve./ A GYŰJTŐK által kitaposott mezsgyén a megismerés korának KUTATÓI a MEGFIGYELŐK haladtak. Természetre irányuló sekélyebb beavatkozásaik – legtöbbször elhanyagolható tényezővé zsugorodott. Adatok gyűjtése, információ mozaikok képrendszerbe foglalása kísérte útjukat és kíséri a mai napig. A MINDENSÉG ajándékait válogató KUTATÓK szembetalálkoztak a forma és lehetőség fokozatos beszűkülésével. A pusztuló világ új szemléletmód /nem csak kapni lehet, adni is kell/ kialakításával az embercentrikusság eltörlésével próbálta stabilizálni a tartamosságot. Alázatból az embert a természet részévé nyilvánították, minden igyekezetükkel ezen egész megóvásáért fáradoztak és fáradoznak. Főleg MEGFIGYELŐKBŐL alakultak ki a TERMÉSZETVÉDŐK. Tömegbázisukat a természetszerető egyének kisebbségben közösségi öntudata hatja át. Embereket is támadó stratégiájuk, egyoldalú MINDENSÉG- fétis izmusuk nem szolgálhatott átfogó programként, így híveik számaránybeli növekedése hamar a klimax állapotba torkolt. A TERMÉSZETVÉDŐKET vizuálisan érzékelhető változások izgatják, ezáltal a felszínességből igyekeznek eljutni a belső régiókba. Az egyed, a faj és az élőhely védelmi törekvésük rendre kudarcot vall, mert az embereket – mint az összes probléma okozóit – nem bírják közvetlen érdekeltségi szférák kialakításával együvé tartozásra nevelni. Igazi ökopolitikai szerveződés első ízben a KÖRNYEZETVÉDŐKNÉL mutatkozik. Emberközpontú stratégiájuk, világképük három osztatú: emberekre, művi- és természeti környezetre tagolódik. Bázisuk – az atomenergia ellenes él miatt – a beépült pacifistákkal erősödött meg. Oka az általuk kiválasztott problémák hasonló nagyságrendjében gyökerezik. A környezetszennyezés és a nukleáris háború olyan veszélyforrások, melyek elhárítása csupán felületi kezelésnek minősíthető, mégsem lehet elhanyagolni katasztrófa indító végzetes lehetőségüket! Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy az egymással kibékíthetetlen ellentétben álló környezetszennyezők és KÖRNYEZETVÉDŐK milyen indíttatásból ragaszkodnak álláspontjukhoz? Az előbbiek nyereségvágytól űzve a minél nagyobb anyagi haszon önző egyéni érdekétől vezérelve végzik mindenkire, így önmagukra is veszélyes tevékenységüket. Fölényben vannak a KÖRNYEZETVÉDŐKKEL szemben, mert akiket legjobban sért e tevékenység, meghalnak és az elégedetlenségnek a túlvilágról nem lehet érvényt szerezni……. Az utóbbiakat nem tévesztette meg a pillanatnyi haszon kétes csillogása, gondolkodásmódjuk a jövő tartamosságába vetett hitből táplálkozik. Tetteik háttere mentes az anyagi érdek lealacsonyító sallangjától, a humánumra épülő minőség centrikus termelési rendszerek megteremtésén fáradoznak. Híveik számszerű növekedése egyenes aránnyal felírt meredek futású függvénnyel ábrázolható. Végső győzelmükhöz – a kényszerelv segítsége miatt – nem férhet kétség, viszont erősen megkérdőjelezhető, időben fog-e megtörténni? Mivel a cél nem a hatalomvágy kielégítése, ezáltal a kényszerpálya árnyoldalaitól független gyorsabb átszerveződés szükségeltetik a maximálisan kiterjesztett tömegbázis erejével. A kényszerelv erejének nagyságát jól példázza az a föltevés, hogy a fegyverkezési versenyt a környezetszennyezés fogja megszüntetni, mégpedig olyformán, hogy a környezeti ártalmak növekedése eredményeként a lakosság fog nyomást gyakorolni valamennyi állam kormányára az anyagi erőforrások átütemezése érdekében.

A jelenleg uralmon lévő két világrendszer a múlt csökevényét testesíti meg. Nyilvánvaló bukásukat azzal odázhatnánk el, ha vitorláikba tudnák fogni a környezetvédelmi mozgalom szelét. Amennyiben csak az egyiknek sikerülne, akkor ez bőségesen elegendő volna a másik világrendszer felett aratott győzelemhez. Erre viszont semmi esélyük sincs annál is inkább, mert képtelenek felfogni, hogy kicsinyes primitív torzsalkodásukhoz nem bírnak a KÖRNYEZETVÉDŐKBEN partnert találni. Ez az ösztönszerű szerepvállalás rendkívül fontos, – itt az anarchisták esetéből kell tanulni, akik mindig másoknak kaparták ki a forró gesztenyét, emiatt minden forradalom örök vesztesei. A legteljesebb mértékben távol kell maradni a két kátyúba került szekér kitolásától, ugyanis ez az asszimiláció az életvédelemre végzetes súllyal bírhat. Bármiféle fogyasztói társadalom felé vezető tendencia nem lehet követendő példa, mert az emberiség így is torkig van már a szinte elháríthatatlan problémák kialakításával, a világtörténelem legszörnyűbb kizsákmányolásával, amelyek a nyílt láncú társadalmak létezésének velejárói. Ugyanakkor a KÖRNYEZETVÉDŐKNEK „függetlenségük” megőrzése mellett támogatniuk kell a két világrendszer minden oly törekvését, ami a hatalmi vetélkedés helyett a földi élet megőrzését szolgálja.

Klasszikusnak lehet elkönyvelni a kapitalizmus és koraszülött szocializmus volt országaiban a történelmi maradiságból eredő behatároltságot: Már a megjelenésétől kezdve a környezetvédelmi mozgalmakban a másik világrendszer hívét vélték fölfedezni. Az értetlenség homálya gyanakvó rosszindulatban jutott kifejezésre. Míg Nyugaton azt tartották a zöldekről, hogy tulajdonképpen vörösek, akik megtévesztésből lépnek fel a környezetvédelmi programmal és hatalmuk Moszkva támogatásából ered, addig Keleten az imperializmus előretolt bástyáját látták a jövő letéteményeseiben. Mérvadóként lebegjen mindenki előtt Herbert Gruhl – a zöldek egyik megalapítójának – jelmondata: „Nem állunk sem a jobb, sem a bal oldalon, hanem elől!”

Keserű pirulákat kellett a PACIFISTÁKNAK egészen napjainkig lenyelni, hiszen az erőszakmentesség – kevés kivételtől eltekintve – rendre súlyos vereséget szenvedett. A fennmaradás szó elválaszthatatlanul egybefonódott a háború fogalmával, a béke egyedüli biztosítéka a győztes harc lehetett. Voltaképp teljesen kiszolgáltatva az erőszak összes formájának, legértelmetlenebb áldozatai voltak minden fegyveres harcnak. Erkölcsi fölényükből fakadó bátorságuk adta azt a rendíthetetlen helytállást, amit az erőszak legnagyobb hősei is megirigyelhetnének. A békepártiak keblét büszkén dagasztja az a tény is, hogy először nekik jutott osztályrészül az első olyan probléma elleni küzdelem, amely az emberi faj fennmaradását veszélyezteti. Teljes sikert ezen a téren a környezetvédelmi mozgalommal kötött szövetségük hozhat.

Az ÉLETREFORMEREK a haladó puritánság pozitív embereszményét állandósítani képesek. Létrejöttük szép példája társadalmi vonatkozásban a hatás-ellenhatás törvényének. Nincs szégyenérzetük, ha kisebbségi csoportosulásaikat a többi ember „nem normális” szóval illeti. Mennyire igazuk van! Ma átlagos módon élni – eleget téve a fogyasztói társadalom normáinak – olyan bűn, melyet igazán értelmes lény csak végszükségben folytat állandóan keresve a tartalmas élet lehetőségeit. Fejlett igazságtudatuk révén képesek az intézményes butítás maszlagainak kritikus elutasítására, a kultúrprimitivizmus dühöngését pedig egy ellenkultúra létrehozásával próbálják lokalizálni. Kezdetben csak azt tudták, a társadalmak rossz útra tévedtek és valami merőben más hordozza a megoldást a fejlődést illetően, de kétségbeesett tapogatózásaik révén bárki számára kiviláglik: Fogalmuk sem volt ezen út valódi természetéről. Az ÉLETREFORMEREK táborának lassú növekedése alacsony meredekségű lineáris függvénnyel ábrázolható. A PACIFISTÁK és a KÖRNYEZETVÉDŐK nélkül is képesek volnának valamikor a távoli jövőben kényszerpálya mellőzésével eljutni az életvédelmi ideológia érvényesüléséig, de ez az interregnum hosszú tartalma miatt túl veszélyes és mai ésszel rendkívül járhatatlan /kényszerpálya nélkül pedig félő, hogy addig az emberiség kipusztítja önmagát/. A környezetvédelmi mozgalommal való szövetség óriási felgyorsítást eredményez és közös győzelmüket az ÉLETREFORMEREK fogják stabilizálni, megvetve ezzel az ÉLETVÉDŐKKÉ való átalakulás alapjait.

Az egoista Homo Sapiens primitív lény. Agya képtelen a MINDENSÉG befogadására. Szunnyadó ösztöne erőtartalékait mozgósítva támadnak olyan sugallatai, hogy megpróbálja elképzelni a végtelent, de csak kis részletek homályos körvonalait érzékeli. A bántó vereség után nem képes józan önkritikát gyakorolni, elutasítja a nagyság iránti tiszteletet és csak azért is tovább kísérti a lehetetlen elérését. Ezen érdek megszállottjaként hazugságokat agyal ki és addig ismétli valótlan állításait, míg becsapva teljesen önmagát: hozzáláthat a rész és egész összefüggésének tagadásához……. Az emberiség létét fenyegető problémák kialakulása a rész és egész összefüggéseinek figyelmen kívül hagyásában leledzik. A végtelen egésznek véges behatárolt szerkezeti egysége a rész! E felállított aránypárt külső erő hozta létre, örök érvényű korlátot szabva a mindent meghatározó szigorú egyensúly elméletével. Tekintettel arra, hogy a MINDENSÉG változékonysága nem ismeri a lehetetlent, így logikailag sem lehet kizárni azt az esetet, amikor a rész túlnő az egész keretén, de ez a rendszert létrehozó erőnél nagyobb külső erő beavatkozása nélkül sosem történhet meg! Végeredményben a MINDENSÉG része az ember, nem pedig fordítva. Az ember saját elhatározásából, önerejéből úgysem képes megváltoztatni a MINDENSÉGET, csupán kiszolgáltatott helyzetében, érdekétől és tudatától függetlenül valaminek a játékszereként viselkedhet.

E kis kitérő után egy közös nevezőre hívom fel a figyelmet, ami mindig mindent azonnal egyértelművé tesz: Meddig hátrálhat az emberiség bármilyen probléma, így pl. akár a környezeti ártalmak növekedése miatt? A teljes pusztulásig, mert ott megszűnik a visszavonulás lehetősége! Ez az egyedüli biztos pont minden faj létezésében a jövőt tekintve. Mivel a fajok fennmaradásának biztosítéka a körülmények konzerválása, egy olyan politikai eszmeáramlatra van szükség, amely tartósítószerként viselkedne és legszentebb kötelességének tartaná megszüntetni az emberiség kipusztulását előidéző okok támadási felületét. A prioritást élvező stabilizáció bevezetését tudati programként kitűző ÉLETVÉDŐK az Emberiség legnagyobb tetteket felmutató minőségileg felemelkedett csoportosulása. A természeti lények rendelkezésére áll egy tudatos gondolkodáshoz hasonló, de attól teljesen független döntési forma, az ösztön. Ennek segítségével egy adott helyzetben könnyűszerrel rátalál az ösztöneitől vezetett lény – a logikumhoz hasonlóan – a megoldáshoz. A történelem patriarchális irányítás alatt fejlődött és a férfiak a racionális következetesség vonalán mozogtak. E lépcsőzetes rendszerben csak a tudatos gondolkodást használták, az ösztön visszafejlődött, elsorvadt. Az élet közvetlen védekező idegrendszeri mechanizmusa a nőknél nyomokban még föllelhető – intuíció, anyai ösztön, stb. A pusztulás nyers borzalma felszítja a rég elfeledett ösztön szunnyadó parazsát, így az életvédelem ösztönirányítású harcosai elsősorban nők lesznek. Ha a rész és egész összefüggéseit összevetjük az életösztönben lévő lehetőségekkel, kiviláglik, az egyéni tudat nem bírt eljutni az élet komplex érzéséig. Az eddig megismert legnagyobb érzések /szabadság, szerelem, boldogság/ csupán részérzések, így az általuk motivált tettek is jóval alatta kell, hogy maradjanak azoknak a tetteknek, melyek az élet átfogó érzéshalmazából keletkeznek. A veszélyezettség mítosza az egymásra utaltságon, a közösségi szellem felemelkedésén túl az alkotó életerő megjelenését fogja eredményezni.

Így jutottunk el ahhoz a ma még ismeretlen többletenergiához, mely a jövőben a kimagasló tettek forrása lesz.

Az ember érzésvilága a társadalom fejlettségének fokmérője. A legek kapcsolata alapján pl. könnyű meghatározni a művészetek fejlődését is. A művészet suhángja mindig valamely veszély talajából növekszik sudár törzsű, terebélyes koronájú fává – a múlt ennek fényes bizonyítéka. Arányosság áll fenn valamely művészeti alkotás színvonala és a megoldásra váró probléma nagysága között, ezért majd az eljövendő kor művészeti remekeivel semmi sem vetekedhet!

Az életvédelem a természetvédelem kiteljesedése. Vonatkoztatási rendszerének alapjai közül az ember közvetlen, míg a Föld közvetett indikátor. Vizuális külső változások helyett nagyobb jelentőséget tulajdonít a belső átalakulásnak, bensőségek alapján következtetéseket akar levonni a felszínesség állapotáról. A létet, a tudatot egyenrangú részként kezeli, hiszen egyik sem képes meghatározni a másikat, csupán egy tőlük független közös nevező-változó, ahol az átformálás egyidejű és a nagy számok törvényszerűségei érvényesülnek. Az életvédelmi ideológia örök érvényű, a jövőben elválaszthatatlan lesz az emberiségtől. Összekötő láncszeme annak a hídnak, amely a mennyiségi fejlődést produkáló mai embert a minőségi irányba haladó új embertől válassza el. Az emberi faj önpusztítási lehetőségeinek belső elhárítását az eleven biztosíték szerepét felvállaló ÉLETVÉDŐK jelenléte fogja garantálni. A történelem – igaz, borzalmas áron – óriási lehetőséget kínál az újrakezdés szükségessége miatt a Föld valamennyi országa számára.

A vezetés a jövőben azoknak az államoknak a kezébe kerül, melyek elsők között lépnek az életvédelem felfelé ívelő biztonságosan tartalmas útjára.